Pestre költözésem és életem következő éveiben biztosan sok benyomás ért, de emlékeim oly’ halványak, mint tudásom az atomfizika tárgykörében.

Persze azért itt is fel-fel villan néhány emlékkép: Bölcsöde, ahol egész nap bilin ültem, hogy megörvedeztessem anyukám milyen ügyes vagyok, családi összejövetelek, ahol persze én voltam a középpont. Azóta is erre törekszem. J Tudatos énem kibontakozásának kezdete talán akkor kezdődött, amikor felismertem, hogy hisztizéssel mennyi mindent el lehet érni. J

Tehát ugorjunk az óvodai évekhez. A legemlékezetesebb élményeim közé tartozik, amikor meleg! gyümölcslevest kellett ennem. Persze rosszul is lettem, erre egy újabb tányért erőszakoltak belém. Éveken keresztül a gondolattól is hányingert kaptam. Ezzel be is lopta magát a szívembe az óvónéni. Az oviban minden olyan nagynak tűnt, mintha óriások földjén járnék. A valódi méretekre persze csak később jöttem rá. Ugyanúgy arra is, hogy a méret tényleg számít… Emlékszem, hogy a feminizmus térhódítása már abban az időszakban elkezdődött. Az ovinak volt egy úszómedencéje, ahol meztelenül fürödhettünk. Külön a fiúk, külön a lányok. A lányok nézhettek minket, mi viszont nem nézhettük őket. Micsoda diszkrimináció! Hol volt akkor az ombucman? J

Sokszor jött össze a család, akkoriban még másképp működtek a rokoni, emberi kapcsolatok... A családi programokhoz hozzátartozott, hogy el kellett énekelnem a Dr. Bubót. Még most is emlékszem rá: „Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor, diktál a beteg, írja a doktor…” Nem tudom nekik mi volt benne a poén, minden esetre én élveztem a szereplést. Életem ezen része jobbára játékkal telt, akaratos/agresszívabb énem csak később tört elő. Köszönet illeti Nagyszüleimet, akiktől sokat tanultam. Persze erre csak utólag jöttem rá, így koromnak megfelelően nem igazán értékeltem, hogy – többek között - számolni, olvasni tanítanak. Akkoriban nem volt internet, tv is csak fekete-fehér, hétfőnként adásszünettel, na meg persze tele korhatáros filmekkel, tehát sokat nem értem vele, hogy volt. Igaz nem is hiányzott. Akkoriban egy udvarban laktam unokanővéremmel, akivel szintén sokat játszottunk. Volt egy könyvem: „Unatkozom, mit csináljak”. Tele kreatív és egyéb játékokkal. Egyik kedvencünk a „Játszunk antilopversenyt!” volt. A poén az volt benne, hogy minimum 4 személy kellett hozzá, de mi ezt ketten is megoldottuk. Azóta is röhögünk rajta, ha eszünkbe jut. Állatszeretetünk már akkor is kitűnt, volt, hogy naphosszat jártuk a környező utcákat, etettük a kutyákat, macskákat, amelyiket tudtuk, azt még haza is vittük. Persze ki is vágtak velük azonnal, mivel közös udvarban laktunk több más családdal, ráadásul szerény polgári jövedelemből éltünk, tartásuk nem volt megoldható. Szóval teltek az évek és elérkezett az iskola.

Folytatás a következő részben.