Történet

A fiú csak ült a szobájában és gondolkodott. Miért? Miért történt ez így. Nem nézett tv-t, nem hallgatott rádiót. Megpróbált olvasni, de nem tudta összerakni a szavakat. Mégis bekapcsolta a tv-t, zeneadót keresett. Éppen odakapcsolt, amikor megszólalt az a dal, amely kifejezte mindazt, amit szavakba sem tudott önteni. Elsírta magát. Megtörölte a szemét. „Nem hagyom el magam!” Fogadta meg. De bármerre ment, bármerre nézett, csak a lányt látta. Érezte illatát, vele együtt mozdult. Emlékképek villantak be, amiken mosolygott, de újra eszébe jutott: Vége. Nem tudni miért, a körülmények alakították íly’ szerencsétlenül a kapcsolatot, vagy ő értette félre, túlságosan átadta magát a régóta várt érzelmeknek?

Teltek a hetek. A fiú ugyanúgy, ugyanott ült. Szeretett volna már túllépni, de nem tudott. Segítséget várt, de ugyan kitől kaphatott volna? Nemrégiben olvasta a neten, hogy lesz egy hétvégi összejövetel, ahol fellebbentik a fátylat egy-két nick névről. Gondolta kikapcsolódik, elmegy az ismeretlen ismerősök közé, hátha az segít.

A bulira úgy ment, hogy felhúzott egy álarcot. Nem kell mindenkinek tudni, látni, hogy neki fáj valami. Megpróbált kikapcsolódni, elfelejteni mindent. Nem tudott. Ült az emberek között arcán a rákényszerített álarccal, de belül tovább szenvedett. Nézte az embereket, beszélgetett. Látott egy lányt, akivel szívesen beszélgetett volna, de - míly’ galád a Sors -, a lány hasonlított az ő kedvesére. Beszélt volna vele sok mindenről, de nem mert. Nem tudta hova tenni. Összezavarodott. Inkább ivott. Sokat. Megoldani nem tudta a problémáit, de legalább el tudott aludni. Nem baj, gondolta, egyszer csak elmúlik ez a fájdalom is. Lehet, hogy a végén már hiányozni is fog. Ugyanúgy, mint egy Társ, akivel együtt végre boldog lehet. Bár erről már lemondott. Maradt a munka és otthon a nemlét, az egyre negatívabb gondolatok.

Az egyik nap munkahelyén megint ráment a netre, ahol olvasott egy verset. Szíven ütötte. Írt a költőnek, megkérve hagy mutassa meg a verset volt kedvesének. Hatni akart rá? Vagy csak azt várta, hogy legyen benne annyi, megértse, milyen fájdalmat okozott? Nem tudni. Ekkor váratlan dolog történt. A költő írt neki egy levelet, melyben elárulta, hogy ő az a lány, akivel a fiú nem mert beszélgetni a hétvégi összejövetelen. Úr Isten! Mit csináljon? Személyesen nem merte elmondani a lánynak, ami vele történt, pedig érezte, tudta, hogy az megértené. Most pedig így értesült róla.” Most már mindegy”. Gondolta. Valamiért megbízott a lányban és elmondott neki mindent. A lány kedvesen válaszolt, szavaival, gondolataival kirángatta a letargiából. Megírta, hogy neki is van problémája, de nem is említette később, nem akarta még ezzel is terhelni a fiút. Pedig nem terhelte volna, mert a fiút már csak az éltette, ha segíthetett másokon. De a lány féltette. Ismeretlen ismerősként is. És ez szokatlan volt a fiú számára.

Másnap a fiú már örömmel ment a munkahelyére, mert tudta, írt neki a lány. Néhány nap elteltével ismét leveleztek és a levelekben vibráló gondolatközlések egyre több intim információt, közeledő érzelmeket rejtettek magukban. Mindketten élvezték az ártatlan flörtöt, de egyikük sem tudta, hogy ez milyen hatással lesz rá.

A fiú megijedt. Ennyit ér a védelme, amit magára öltött? Nem akarta, hogy közel kerüljön hozzá valaki. Félt. És mégis égett benne a vágy, hogy szerethessen. Végre olyat, aki megérdemli. De mit tegyen? El is ijesztheti a lányt, pedig szeretné megismerni. Jól érezte magát, amikor olvashatta a leveleit. Tovább flörtölt a lánnyal, de már a levelei is zavarosra sikerültek. Nem baj - gondolta -, most két napig nem írnak egymásnak. Nem baj? Hazudjon magának? Aznap az utolsó levélben a lány megírta a munkahelyi számát. Azonnal felhívta. Utána meg csak hallgatta. Megpróbált néha közbe szólni. Nem tudott.

- Ezt a temperamentumot! – gondolta. Jó volt hallani a lányt és ez megint meglepte. Csak tartotta a telefont és mosolygott. Pedig tényleg kezdte elfelejteni, hogy az milyen. Amikor a lány - persze rohant -, letette, átolvasta megint a leveleket, amit a lány írt. Kinyomtatta és hazavitte. Tudta, hogy szüksége lesz rá, erőt tud meríteni belőle.

Másnap este a fiú megint otthon ült. Ugyanott, ugyanúgy. És megint csak gondolkodott. Mindenki más szórakozik, ő pedig megint csak egyedül ül otthon. Átfutott az agyán, hogy elmegy szórakozni, fölszed valami egyéjszakás lányt, de tudta, az nem ő lenne. Inkább elővett valami erősebb italt és el kezdett inni. Bekapcsolta a cd-t. Ugyanazt hallgatta, amit már hetek óta. Hangosan. Egyre hangosabban. Ahogy telt az idő, egyre nőtt benne a feszültség. Szinte várta, hogy valaki becsöngessen, „Halkítsd már le a zenét Te állat!”. Szívesen bántott volna valakit. Azután rájött, hogy ez nem megoldás. Felugrott és el kezdte ütni a boxzsákját. Addig ütötte, amíg nem vérzett a keze. Az őrület határán járt, amikor hirtelen el kezdett tisztulni az agya. Ott vannak a levelek, amiket kinyomtatott. Erre van most szüksége. Leült és – már sokadszor – átolvasta őket. És megint el kezdett mosolyogni. A levelek megadták neki azt a támogatást, amire most szüksége volt. Nekiállt és el kezdett sms-t írni. Tudta, most sikerült végre lezárni azt a kapcsolatot, aminek már úgysem volt értelme. Leírta, hogy vége. Elküldte és megkönnyebbült. Lekapcsolta a cd-t és lefeküdt. Hetek óta most aludt először nyugodtan.

Reggel, amikor felébredt, első gondolata nem a lezárt kapcsolata volt, hanem a lány, aki segített neki. Mindenféle érdek nélkül, önzetlenül. Az előző este őrülete tudta, már nem jöhet többé elő. Nem értette magát. Azon gondolkodott, milyen furcsa a Sors és milyen érdekes az ember gondolkodása, érzelmei. Megpróbált racionálisan gondolkodni. Ez egy tipikus pszichológia esettanulmány. A segítő kezet elfogadva túlzottan el kezdett rajongani az „orvosa” iránt. Oké. Gondolta. Tiszta fej, szegény lánynak van épp elég gondja, nemhogy még ő is bekavarjon. Ráadásul lehet, hogy csak a vágyait vetíti ki, képzelődik, hogy a lány is érzi ezt a furcsa bizsergést. Nem tudta mit csináljon. Hiányzott neki, hogy nem olvashat új leveleket, nem mosolyoghat. Igaz, amikor eszébe jutott a lány, önkéntelenül mosolyra húzódtak arcvonásai. Ahhoz képest kellemesen telt a napja, hogy már a sokadik hétvégét töltötte otthon egyedül. Mikor előjött volna az önsajnálat, mindig a lányra és szavaira gondolt. A kinyomtatott leveleket sem kellett már elolvasni. Tudta őket kívülről. Nehezen aludt el, túlságosan várta a másnapot, amikor bemehet a munkahelyére, elolvashatja, mit írt a lány.

Másnap amikor bement dolgozni, nem merte megnézni, mit írt a lány. Tudta, hogy az egyik levélben szerepel az a mondat, ami kijózanítja. Húzta az időt, hogy ne kelljen szembesülnie azokkal a szavakkal. Szerette volna, ha az ábránd még egy darabig megmarad, de nem bírta tovább. Elöntötte a forróság, amikor meglátta, hogy lány mennyi levelet írt neki. Pedig ő csak néhányra számított. El kezdte olvasni őket, de kicsit szelektíven. Nem akarta látni azt a mondatot. De meg kellett látnia és tudomásul vennie. Jobb is így. Áltatta magát. Úgyis csak bonyolódna az élet. És neki nem kívánt rosszat. Túl sokat kapott tőle ahhoz, hogy pont neki okozzon problémát. A lánynak csak megköszönni tudta, hogy segített. Nem akarta tovább terhelni. Írt, még többet is, mint amennyit a lány. Kisebb-nagyobb sikerrel visszatért a flörtöléshez, megpróbálta elszakítani azt a köteléket, amely mindkettőjüket megzavarhatta.

Azután rájött, hogy ő értette félre a közvetlenséget. Szomorú volt, de mégis valahogy megkönnyebbült. Tisztázta azokat a dolgokat, amiket egyedül nem tudott és végre elindulhatott egy új úton. Szebb, jobb, könnyebb lesz? Nem tudhatta. Csak remélte. Azért titkon abban is reménykedett, hogy az útja találkozik még egyszer ezzel a lánnyal. De ezt már a Sorsra bízta.

Felemelte a fejét és nekiindult az útnak. Újra reménnyel tele. És tudta, hogy ezt annak a csodálatos, önzetlen lánynak köszönheti...